2011 június 21-én indultunk a nagy útra a (számomra még mindig) Ferihegy 1-es terminálról. Jókora sort kellett végig állnunk, mert aznap rengetegen utaztak. Nehogy kevés legyen a várakozásból, a repülőgéphez szállító buszban is vártunk egy órácskát, mert a többi utast ki sem engedték a buszhoz, így a félig megtelt buszon ülve vártuk, hogy tovább engedjék őket és elindulhasson a busz a gép felé. Amikor végre elindult és néhány perc múlva a célállomásához, a repülő ajtajához ért, kiözönlöttek az utasok. Ekkor minden előnyét elvesztettük annak, hogy a csekkolásnál szinte elsőként léphettünk át az utolsó ellenőrző ponton, mivel kisgyermekkel voltunk. Az összes a buszon lévő utas előttünk leszállt, mire összeszedtük magunkat. Ennek az előreengedésnek csak akkor van értelme, ha beszállófolyosón keresztül lehet bejutni a gépbe, mert így, mindenki megelőz.
Végre beszálltunk és elfoglaltuk a tetszés szerint elfoglalt helyünket az easyjet járatán. Érdekes módon jól elfértem az ülésen, pedig ez általában nem jellemző. Ádika jól viselte az utazást, azért sokat is kellett szórakoztatni. Néha kinézett az ablakon, néha pedig a mögöttünk ülő utasokkal kokettált. Még bábszinházast is játszottak neki, amin nagyokat kacagott.
Végre 2 óra és 20 perc után leszálltunk London Gatwick repterén. Jó hosszú út vezetett az útlevél ellenőrző pontig, több emeletet jöttünk lefelé és mozgójárdákon sodródtunk kifelé a terminálból. Amikor kisebb-nagyobb megállások után elértünk a UK Border feliratig óriási tömeg gyűlt össze a teremben. Érdekes módon nem volt tülekedés, mindenki beállt egy sorba és türelmesen várt. Amikor átjutottunk az összes ellenőrzésen és megtaláltuk a csomagunkat, már jól elfáradtunk. Csak egy jótanács utazóknak, ha valaki nagy fekete bőröndel utazik mindenképpen tegyen rá valami megkülönböztető jelet, szalagot, vagy bármit. Ugyanis az volt a tapasztalat, hogy szinte mindenkinek nagy, fekete bőröndje van és amikor megjelennek a poggyászok a futószalagon, elég nehéz felismerni a sajátunkat.
A változatosság kedvéért a bérautó felvételénél is várnunk kellett, ez egy ilyen nap volt. Átvettük hát a kocsit, amire azért volt szükség, hogy a sok csomaggal és az Ádival ne kelljen vonatozni az uticélunk felé, valamint a vonat is drága. Három napra béreltük a kocsit azért, hogy tudjunk autót nézni vásárlás céljából. A felvételt a Gatwickre, a leadást a southamptoni reptérre kértem, ami a lakástól 4 km-re van. Igaz, hogy ezért 30 fontot kellett fizetni, de legalább nem kellett a végén két autóval 140 km-es utat megtenni vissza a Gatwickre, majd a saját autóval ismét vissza. Krisztike sem vezetett még egy métert sem a másik oldalon, meg drágább lett volna, ha így intézzük.
A kölcsön autónk egyébként egy fekete Octavia TSI volt, manuális váltóval. Nagyon jól ment és kényelmes volt, a csomagtere kolosszális. Miután bepattanunk, esti szálláshelyünkre indultunk, ami 5 km-re volt a reptértől. Krisztike egyik itt élő volt kollégája volt olyan kedves és felajánlotta, hogy alhatunk nála. Ez azért jött jól nekünk, mert aznap már nem értünk volna oda a lakást kiadó irodába, hogy átvegyük a kulcsokat, így szállodába kellett volna mennünk, ami jó drága. Megérkeztünk a házhoz, ahol már várt a jóbarát, aki kiváló vendéglátó volt, jót vacsoráztunk együtt és remek angol söröket ittunk és beszélgettünk.
Az ő javaslatára másnap reggel csak 10 óra körül indultunk el, mert előtte állítólag akkora dugó van mindenhol, hogy járhatatlanok az utak. Elindulás után rögtön elmentünk kocsikat nézni, nem sok sikerrel, nem voltak túl jó állapotban és ahhoz képest az áruk magas volt. Így hát az ingatlaniroda felé vettük az irányt, Winchesterbe. Két óra múlva meg is érkeztünk az irodába, ahol néhány formaság és a borsos kaució és az első havi lakbér kifizetése után átvehettük a kulcsokat. Fél órával később már a lakásban voltunk, de nem teljesen az várt minket, amit korábban láttunk, amikor először megnéztük.
Végre 2 óra és 20 perc után leszálltunk London Gatwick repterén. Jó hosszú út vezetett az útlevél ellenőrző pontig, több emeletet jöttünk lefelé és mozgójárdákon sodródtunk kifelé a terminálból. Amikor kisebb-nagyobb megállások után elértünk a UK Border feliratig óriási tömeg gyűlt össze a teremben. Érdekes módon nem volt tülekedés, mindenki beállt egy sorba és türelmesen várt. Amikor átjutottunk az összes ellenőrzésen és megtaláltuk a csomagunkat, már jól elfáradtunk. Csak egy jótanács utazóknak, ha valaki nagy fekete bőröndel utazik mindenképpen tegyen rá valami megkülönböztető jelet, szalagot, vagy bármit. Ugyanis az volt a tapasztalat, hogy szinte mindenkinek nagy, fekete bőröndje van és amikor megjelennek a poggyászok a futószalagon, elég nehéz felismerni a sajátunkat.
A változatosság kedvéért a bérautó felvételénél is várnunk kellett, ez egy ilyen nap volt. Átvettük hát a kocsit, amire azért volt szükség, hogy a sok csomaggal és az Ádival ne kelljen vonatozni az uticélunk felé, valamint a vonat is drága. Három napra béreltük a kocsit azért, hogy tudjunk autót nézni vásárlás céljából. A felvételt a Gatwickre, a leadást a southamptoni reptérre kértem, ami a lakástól 4 km-re van. Igaz, hogy ezért 30 fontot kellett fizetni, de legalább nem kellett a végén két autóval 140 km-es utat megtenni vissza a Gatwickre, majd a saját autóval ismét vissza. Krisztike sem vezetett még egy métert sem a másik oldalon, meg drágább lett volna, ha így intézzük.
A kölcsön autónk egyébként egy fekete Octavia TSI volt, manuális váltóval. Nagyon jól ment és kényelmes volt, a csomagtere kolosszális. Miután bepattanunk, esti szálláshelyünkre indultunk, ami 5 km-re volt a reptértől. Krisztike egyik itt élő volt kollégája volt olyan kedves és felajánlotta, hogy alhatunk nála. Ez azért jött jól nekünk, mert aznap már nem értünk volna oda a lakást kiadó irodába, hogy átvegyük a kulcsokat, így szállodába kellett volna mennünk, ami jó drága. Megérkeztünk a házhoz, ahol már várt a jóbarát, aki kiváló vendéglátó volt, jót vacsoráztunk együtt és remek angol söröket ittunk és beszélgettünk.
Az ő javaslatára másnap reggel csak 10 óra körül indultunk el, mert előtte állítólag akkora dugó van mindenhol, hogy járhatatlanok az utak. Elindulás után rögtön elmentünk kocsikat nézni, nem sok sikerrel, nem voltak túl jó állapotban és ahhoz képest az áruk magas volt. Így hát az ingatlaniroda felé vettük az irányt, Winchesterbe. Két óra múlva meg is érkeztünk az irodába, ahol néhány formaság és a borsos kaució és az első havi lakbér kifizetése után átvehettük a kulcsokat. Fél órával később már a lakásban voltunk, de nem teljesen az várt minket, amit korábban láttunk, amikor először megnéztük.
